Kama

Mentsd meg a jövőt!

Az Avasról vitte a kamát Mályiba

Néhány új történettel, emlékkel gyarapodott erre irányuló gyűjtésünk.

Egyrészt a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban jártunk, ahol két intézményi vezető mesélt gyerekkori és később tapasztalatairól, majd Mályiban, ahol a helyi Móra Ferenc Általános Iskolában sportszervezőként tevékenykedő Jakó László avatott be gyerekkori kalandjaiba.

Ami előbbit illeti: Kovácsné Szeppelfeld Erzsébet révén érzékelhettük, hogy a nőket-lányok sem hagyta hidegen a kama-téma, Veres Pál által pedig eddig ismeretlen szál került a történetbe: nem csak Miskolcon és környékén, de még Ózdon ismerik-ismerték a játékot!

Kép 124

– Arra emlékszem, hogy a kamalabdákat bőr- meg rongydarabokból rakták össze. Ez egy tenyérben elférő spéci kislabda. A szabályokra egyáltalán nem emlékszem már. Azt tudom, hogy két térfél volt, az iskolai pálya két térfelén álltak a csapatok, onnan kellett hajítani… kihajítani talán. Szaladgálás is volt valami. Lehetett elkapni is. De én inkább csak a férjemtől tudom. A papírgyári általános iskolába jártam, a Sas utcaiba, ott is volt. De amire jobban emlékszem, azok a férjem emlékei, ő mesélte mindig, hogy kamalabda. És otthon, mikor a fiaim kicsik voltak, ő a kislabdát kamalabdának hívta. A vasgyári fiúiskolába járt, 40-45 évvel ezelőtt.
(Kovácsné Szeppelfeld Erzsébet)

– Úgy emlékszem rá, valamilyen kidobósszerű játék volt. Nekem is a kamalabda maradt meg az emlékezetemben. Ha elkapta, akkor… tehát arra ment, hogy két csapat, dobták egymásnak, de aki elkapta, visszadobhatta, aki nem kapta el, hanem eltalálták, az kiesett, valami ilyesmi, nem tudom a részleteket már. Ózdon volt a Béketelep, az ottani általános iskolába jártam. Annak az udvarán játszottunk. A hetvenes évek közepén.
(Veres Pál)

Kép 182

És akkor tovább Mályiba. A pesti út mentén elterelő kisvárosba alighanem egy miskolci fiatalember révén került el a játék. Ő maga gyerekként az Avason ismerte és szerette meg, aztán Mályiba költözve és oda iskolába járó lányai által elterjesztette, népszerűvé tette a mai tizenévesek körében.

– Az avasi lakótelepen nőtten fel, nálunk a kama természetes játék volt. Sőt, majdnem olyan népszerű volt, mint a bújócska vagy a foci. Az Avas második üteme, ahol laktunk, Oszip István utcának hívták akkor. Nem tudom, megvan-e még az Ifjúsági Étterem, de ezt még sokan tudják, na ott volt mögötte. Vonatos játszótér, ha így esetleg ismerős valakinek. Ott volt lehetőség, hogy kapukra játsszunk – egész pontosan garázskapura. A környékbeli jóbarátok, egy szűk kör, hat-nyolc háztömbnyi távolságból. Rengeteg gyerekvolt. Hogy mások máshol, a lakótelep más részein szintén kamáztak-e, arra nem emlékszem. Nem figyeltem. Tudtam, ha lemegyek a házunk elé, füttyentek és találok valakit. Nem kellett messzebbre mennünk, hogy bármilyen játékot játszhassunk.

Szóval hogy máshol mások játszották-e. Nagyon valószínű. A baráti körünkben nagyon népszerű volt. Mai napig ha azt mondom, kama, mindenki tudja, miről beszélek. Kamára mindig megvolt a csapat. Volt, hogy jöttek vendégjátékosok, valakinek a rokona például, akkor azoknak is megmutattuk.

Egyszer erre fáztam rá… Sajnos, én el voltam tiltva a kamától! A társaim eltiltottak. Ezzel talán büszkélkedhetek is: a sportág történetében elsőként… Azt mondták, szaladnom szabad, elkapnom szabad, de dobnom tilos. Ugyanis történt az az ominózus eset… amire még máig emlékeznek jó páran, azt hiszem. Nagyjából tíz éves lehettem. Jött egy jóbarátomnak az unokatestvére, egy hölgy. Egy kislány, vagyis nagylány, nálunk három-négy évvel lehetett idősebb. Abban a korosztályban ez óriási szó, unokatestvér is, lány is, idősebb is, és beállt játszani, “nagy faluból”, Budapestről jött, tisztelettel néztünk rá. Invitáltuk, ismerkedj meg a mi játékunkkal., Ami neki nagyon tetszett. Olyannyira, hogy nagy bosszúságunkra rendkívül jól játszott. Gyors volt, jókat dobott, ügyesen kapott el.

Mindaddig, míg rám nem került a sor. Társaim, az ellenfél csapatából, a tőlük szokásos módon, szabadon hagyták a kaput, szépen nyílt szét a sorfal. A lány furcsállta a dolgot, hogy most mi történik. Mondták neki, vannak olyan dolgok, amibe nem szabad beleállni: többek között az én labdámba… Tudták, hogy mindig kapura dobok, és inkább legyen gól, mint hogy valaki megsérüljön. Mondta erre ő, hogy ha-ha-ha, na majd ő, egyedül beáll. Mondtam erre én szintén, hogy ha-ha-ha, lássuk a medvét. Na, eldobtam a labdát, kis méreg is volt bennem, hogy valaki kinevetett. Elindult a labda, kikötött a kislánynak  a kezei között, ő felsikított, összeesett, s mire odaértem, kiderült, hogy kettérepedt a tenyere. Megkértek a srácok, hogy soha többet ne dobjak. Azóta is sajnálom szegényt.

Ilyesmire, persze, nem volt szabály. Csak az alapvető dolgok voltak meghatározva: kell két csapat, uniszex, tehát lányok-fiúk vegyesen, még a korosztállyal sem foglalkoztunk különösebben. Aki nem tudott kamázni, az egy-két játék után rájött, hogy neki ott semmi keresnivalója. Az elment inkább bújócskázni. Aki értettek hozzá, akik szerették, azok játszották.

Kapura dobtunk, az egyik kapu a garázsajtó volt, a másikat csak kijelöltük a füvön, megegyezés szerint kimértük. A magassága, azon mindig vita volt. Fölé ment, bement. Az iskolában, persze, kézilabdapályán játszottuk. De az a lakótelepen nem volt. Felváltva kellett dobni, mindenkinek sorban. Ez is vitákra adott okot: te már hármat dobtál – a legjobb dobó -, te meg még csak egyet! A kama szó azt jelentette, hogy ha a labda nem ért földet, valaki eltudta kapni, agy két kézzel vagy egy kézzel. Akkor jött a dugás, tehát el kellett dugni a labdát, és szaladtunk neki az ellenfélnek. Akit megérintettek, meg kellett állnia, és vagy onnan dobott kapura, ha nála volt a labda, vagy továbbpasszolt. Addig, míg a labda földet nem ért. De ha az ellenfél közben újra meg tudta szerezni, automatikusan le lehetett kontrázni a másik csapatot. Más sarkalatos szabályra nem emlékszem.

Mikor játszottuk? Hét-nyolc éves koromtól kezdve, mindaddig, míg ott laktam, 14 éves koromig, 1990-ig. Mályiba költözve itt is próbáltam meghonosítani. Itt amúgy nem ismerték. Tanulmányi kiránduláson megmutattam a gyerekeknek, rögtön megtetszett nekik, hogy hát ez egy remek játék, és immár öt-hat éve itt is játsszák, játsszuk.

(Jakó László)

  Vissza